Bence ma nagyon visszafogottan, de mosolygott egyet. Ma már kért pudingot, mesét és játékokat (ja, meg persze majonézes kenyeret). Sajnos az esti elválás mindig nagy trauma. Nem szeret ott maradni egyedül.
Ma máshogyan kapta a gyógyszereket, meg lehet hogy volt közte néhány másmilyen is, nem tudom, de ma mintha picit jobban lett volna. Még látni, hogy sokszor, sok minden fáj, de már inkább nem meri mondani, mert akkor jönnek a zöld vagy fehér ruhás szörnyek akik megpróbálnak segíteni rajta. Félre értés ne essék, egy szavunk nem lehet a nővérekre, vagy az orvosokra, csak Bence nem igazán szeretne velük megbarátkozni. (Azért nem lehet kis teljesítmény éjjel Bencének bálákat keresgélni a traktorhoz, vagy ugyancsak éjjel arról diskurálni, hogy anya majd reggel hoz egy lovat.)
Bencének mintha kezdene elege lenni ebből az egészből. Nincs kedve ott maradni, főleg nem egyedül. Ma reggel ment fel Tündi és délután mentem én is. Anna és én itthon ébredtünk, reggeliztünk, mert már neki is kezd sok lenni. Délelőttönként nem szokott aludni, ma mégis ő akart menni a kiságyba és el is aludt reggeli után. Az életünk megint abból áll, hogy vagy a kórházban vagyunk, vagy úton a kórházba, kórházból. Holnaptól talán ez egy kicsit változatosabb lesz. Megyek vissza dolgozni, így munka előtt kórház Tündi ott marad, munka után felveszem aztán a mamáéktól visszaszerezzük Annát és jövünk haza.
Ma nem tudunk újabb rossz hírekről, így ez eddig jónak mondható, de nem akarom elkiabálni. Bízunk abban, hogy ha lassan is, de javulni fog Bence állapota és előbb-utóbb kikerül az intenzívről.
